Mikszáth a múlt nagy eszményeivel való szembesítés révén leplezte le korának üres, eszménytelen úri közéletét.

A főszereplő – a váratlanul feltámadó egykori szigetvári hős – a maga groteszk újkori sorsával gúnyos-keserű tanúvallomást tett a dísztelen jelenről. A világirodalom nagy szatírikusaira emlékeztető művészi ötlet a maga fantasztikumával egymástól távol eső dolgokat rántott együvé, s ebben a kiélezettségben, rendkívüli megvilágításban felötlöttek, kirívóvá váltak az egyébként elfogadott s természetesnek tűnő visszáságok is. Kimutatta, hogy Zrínyiék hajdan hősök lehettek, mert nagy, igaz ügy szolgálatában égett el életük, de kicsinyes viszonyok közt, egy eszménytelen kor fullasztó, szennyes közéletében törvényszerűen nevetségessé és torzzá lesz egykori nagyságuk. Mivel azonban Mikszáth maga sem tudott az úri közélet ürességének határain túltekinteni, végső soron vázlatban maradt az ÚJ Zrínyiász nagy koncepciójú szatírikus körképe: a mű végén egy képzeletbeli ellenséges támadás megint életre hívja Zrínyiben az egykori vitézt, s ő hajdani tettét megismételve hősi halált hal a hazáért.