Életem regénye

Leírás

Az Életem regényében (1938) Móricz emlékezik, első személyben, ősöket, hozzátartozókat, mindenkit nevén nevezve, szándékos keménységgel szembefordulva a regényesítéssel. Életét írja meg, tíz éves koráig, abban a hitben, hogy mindent megírt. „Írhatnám még a világ végéig, az életem végéig – írta az utolsó lapon. – Minek. Ennél többet nem mondhatok magamról …”

Akik nem ismerik az Életem regényét, kételkedhetnek ebben a kijelentésében, a művet ismerők előtt nem kétséges, hogy máig ez a legteljesebb Móricz életrajz. A nagy írók életüket az alakító társadaloméval együtt mutatják be, így írta meg Móricz Zsigmond is. A sors szinte az egész falusi Magyarországon végigsodorta osztályából kiszakadt családját; gyermekként ismerkedett Szatmár, Szabolcs, Zemplén tájaival, a szegénységgel, parasztokkal, mesteremberekkel és kisértelmiségiekkel, így saját életén keresztül a korabeli társadalomról is csaknem teljes képet rajzolhat. Személyes emlékei mellett korabeli újságokat, monográfiákat olvasott, családtörténeti kutatások és rokoni emlékezések a forrásai, művében eggyéolvaszt dokumentumot, szociográfiai fejtegetést, novellisztikus részleteket, statisztikát, néprajzot, történelmi esszét; elmélkedve, eszmélkedve és bírálva idézi fel gyermekkorát, sőt gyermekkorán keresztül egész életét és korát.

A magyar irodalom története V. (Sőtér István főszerk.)