„Paddington nekem mindig teljesen valóságos létező volt, élőlény – és máig az is maradt.

Két lábon áll mindig a tények talaján, ráadásul erős érzéke van jóhoz és rosszhoz. Olyannyira, hogy mikor kétségeim vannak, valami igazi gyakorlati kérdésben mi lenne helyes, mi helytelen, hozzá fordulok, megkérdezem. Az pedig, hogy igen sokan ugyanígy vannak vele – legfőbb, legszebb jutalmam. Egy fiú azt írta például, hogy a „Paddington” név mindenestül medvénkhez kapcsolódott a számára, így csak ámult és bámult, hogy egy pályaudvart és metróállomást is így hívnak. Egy apáca, csak úgy teljesen váratlanul, kórházból írt nekem – gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, azt hiszem –, megköszönve a sok boldog órát, melyet „Paddingtonnal tölthetett”. Medvénk nem kaphatott volna nagyobb dicséretet – meg is hatódhatott tőle. Mikor az első könyvet írtam, azt sem sejtettem, hogy életnagyságú bronz szobra lesz nevezett vasútállomáson. Talapzatára le-leülnek a népek, ott szendvicseznek, húzzák meg üvegeiket-flakonjaikat, beszélgetnek, nekitámaszkodnak medvémnek. Különös, de borzongatóan boldog érzés, hogy mikor én már rég nem leszek, az ő szobra ugyanott fog állni, ugyanily körülmények között. Remélem, gondolni fog majd rám.” Michael Bond